Mi a baj a maffiával?
Olvasónk felvetésére a maffiát vizsgálgatjuk, de nem tartunk attól, hogy ezért szitává lőnek, mert kizárólag a szó írása és hangalakja érdekel itt minket.
Olvasónk, Attila kifogásolja, hogy egy nyelviskola plakátján, angol nyelvű szövegben a ’maffia’ jelentésű mafia szó két f-fel van írva. Attila szerint „egy nyelviskolának illene odafigyelnie a helyesírásra – ebben az esetben pedig úgy vélem, hogy nem lett volna szabad olyan banális hibát véteniük mint a maffia – két f-el.”
(Forrás: Puizl Attila)
A felvetésre adható rövid válasz az, hogy Attilának abban igaza van, hogy angol szövegekben a mafia alak a gyakoribb, de teljesen érthető az is, ha a szót valaki két f-fel írja. A kérdéssel egyébként már foglalkoztunk itt a nyesten.
A szicíliai maffia
Az közismert, hogy a maffia és vele együtt a név is Szicíliából származik. Nem pontosan ismerni a szó eredetét, lehet, hogy arab, lehet, hogy francia. Sőt rövidítésként is értették (morte alla Francia, Italia avanti ’halál Franciaországra, hajrá Olaszország’), de ezt nem vehetjük komolyan.
Azt azonban tudjuk, hogy olaszul a szó első magánhangzója hosszú, az utána álló mássalhangzó, a [f] viszont rövid: [máfja]. Az olaszban a hangsúlyos magánhangzót tartalmzó szótagnak nehéznek kell lennie, azaz vagy hosszú a magánhangzója, vagy zárt a szótag. Kicsit leegyszerűsítve a helyzetet, egy szóbelseji szótag akkor zárt, ha a magánhangzóját nem szótagot nyitó mássalhangzókapcsolat követi. Az ilyenek második eleme nem [j], [w], [r] vagy [l]. A [fj] szótagot nyitó mássalhangzó kapcsolat (pl. fiume [fjúme] ’folyó’), tehát itt hosszú az mássalhangzó-kapcsolat előtt álló hangsúlyos magánhangzó. A szintén közismert olasz pasta ’tészta’ szóban viszont nem, annak a hangsúlyos magánhangzója ezért rövid. Ugyanígy rövid a staffa [sztaffa] ’kengyel’ első, hangsúlyos magánhangzója is, mert utána hosszú mássalhangzó áll.
(Forrás: CC3.0, Nnaluci, Wikimedia.org)
Az angol maffia
Az angolban a szó két hangalakban is létezik: rövid [á]-val (jelöljük ezt [ȧ]-nak) és hosszú [a]-val (jelöljük ezt [ā]-nak). Tehát az szót angolul ejtik [mȧfjə] vagy [māfjə] hangalakkal is, ezek közül az első ejtés a gyakoribb. Az angol helyesírás egyik tendenciája – az olasz kiejtéshez hasonlóan –, hogy a magánhangzók rövidségét és hosszúságát az utánuk álló mássalhangzókkal jelzi: copper [kopə] ’réz’–doping [dóping] ’dopping’. Láthatjuk, hogy a két p-s szóban rövid az [o], az egy p-sben viszont hosszú.
Az [ə] egy [ö]-szerű hang, akit bővebben érdekel, kattintson.
Ezért a gyakoribb angol hangalakhoz – [mȧfjə] – a ritkább íráskép – maffia – dukálna, hiszen ennek a magánhangzója rövid. Az erre rímelő ’rafia’ jelentésű [rȧfjə]-t például csak raffia-ként szokás írni (abba inkább bele se menjünk, hogy ez meg magyarul egy f, legalább is írásban). Ennek ellenére a mafiának az egy f-es írásmódja maradt az angolban.
(Forrás: CC3.0, Ragesoss, Wikimedia.org)
Az is igaz, hogy van még az angolban ilyen furcsa írású szó, mint például a Slovakia, amiről azt gondolnánk, hogy [szləvékjə], pedig ennek is rövid a hangsúlyos magánhangzója: [szləvȧkjə].
A magyar maffia
Mint láttuk, valójában angolul is „két f-fel” ejtük a szót, hiszen rövid a hangsúlyos magánhangzója.
A nyelviskola plakátját valószínűleg magyar anyanyelvű ember készítette, ezért a kiejtés sugallta két f-es írásra az is rásegíthetett, hogy magyarul ezt a szót nem csak így írjuk, de így is ejtjük. Vagyis megfordítjuk az olasz hosszú magánhangzó + rövid mássalhangzó sorrendet rövid magánhangzó + hosszú mássalhangzóra. Figyeljük meg, ugyanez történik a már felhozott dopping szóban vagy a roller-ben: az angol doping [dóping] és roller [rólə] alapján fordított felállást várnánk.
A magyarra jellemző, hogy az idegen szavakban sokszor érvényesül ez az „olaszos” minta: vagy a magánhangzó hosszú, vagy az utána álló mássalhangzó, együtt sosem. Ezt persze sokszor az íráskép is sugallja: pl. hobby [hobí] ’hobbi’, roller [rólə] ’roller’, rocker [rokə] ’rokker’, de olyankor is érvényesülhet a tendencia, amikor az íráskép nem indokolja: pl. sweater [szwetə] ’szvetter’, stop [sztop] ’stopp’, cheque [csek] ’csekk’. Ugyanakkor „olasztalan” mintákkal is találkozhatunk: pl. happy [hȧpí] ’hepi’, leggings [legingz] ’legingsz’ (sőt ’ledzsingz’, de ebben lehet, hogy tényleg mássalhangzó-kapcsolat áll az [e] után), hiszen a magyarban nincsen olyan szabály, hogy vagy a magánhangzónak, vagy a mássalhangzónak hosszúnak kellene lennie.
Tehát úgy néz ki, a maffia [f]-je azért nyúlik a magyarban, mert így „olaszosabban” hangzik. Nevezhetjük ezt Osztyapenkó-hatásnak: aki elég öreg, még tudhatja, hogy a nyugati autópályák Budapest belterületét az Osztyapenkónál érik el, ami a nevét egy 1992-ig ott álló szoborról kapta. A szobor Osztapenkó kapitánynak állított emléket, de szinte mindenki [osztyapenkó]-nak hívta, mert az oroszosabban hangzik (a név közben ukrán, de ugye a mafia meg szicíliai).
" A szobor Osztapenkó kapitánynak állított emléket, de szinte mindenki [osztyapenkó]-nak hívta, mert az oroszosabban hangzik (a név közben ukrán, de ugye a mafia meg szicíliai)."
Elnézést az offolásért. Felénk van egy szobor a klasszikus "fegyverbe" plakát fáklyás alakjával. Azt meg többnyire "fagylaltosember"-nek hívják. :)
Az LPD, meg a Webster különböző kiadásai szerint Amerikában a mafia ejtésekor gyakoribb az /ɑː/-s változat, mint az /æ/-s, briteknél fordítva. Egyébként ez logikus is, mert az olasz rövid á-ra jobban hasonlít a birt /æ/, mint a brit /ɑː/, és az amerikai /ɑː/ jobban hasonlít rá, mint az amerikai /æ/, legalábbis ez az általános tendencia. Hasonló a helyzet a filozófus Kant nevével, a bath-trap split ellenére a briteknél /æ/-vel, Amerikában /ɑː/-val ejtik, de ezek kizárólagos variációk, nem opcionálisak.
A mafia/maffia íráskép-variációk viszont nem mutatnak területi eloszlást, noha én amerikai szövegekben csak egy f-fel találkoztam még vele, és amíg nem olvastam ezt a cikket, úgy tudtam Attilával egyetértésben, hogy csak szimpla f-fel lehet írni:
www.youtube.com/watch?v=4tQZkKBRbzg
Az igazán érdekes az, hogy az /æ/-s ejtés a maffia írásképet implikálná, az /ɑː/-s pedig a mafiát, de mégsincs a kettő között ez az összefüggés, azaz az angol anyanyelvűek nem feltétlenül a saját személyes kiejtésüknek megfelelően alakítják az írásképet, hanem úgy írják, ahogy körülöttük mindenki. Mindenki számára rendkívül érdekfeszítő adalékként említem meg, hogy az SVI-ben (Standard Vaqueringlish) az írásmód mafia, az ejtésmód [ˈmɑʷː(ː)fiə, -ʌ], két szótagosan, a másik szótagban diftongussal és földimogyoróval.
Az osztyapenkóról sem tudtam, hogy nem ty-s, ezt is El Phedrótól kell megtudni szégyenszemre. Egyébként gyanúsnak kellett volna lennie, hogy lágyítás csak elülső nyelvállású (palatális) magánhangzó előtt van, de az „a” nem ilyen.
*akarom írni: [-iʌ]
"csak raffia-ként szokás írni ([...] ez meg magyarul egy f, legalább is írásban)": há' mosmá' ügön, ahogy az egyszeri székely mondta.
@El Vaquero: De van я is. Pl. osztják.
Britül a [kɑːnt] a can’t ☺
@szigetva: igen, van я, meg van lágyítójel is, de azért nem annyira tipikus, mint a palatális mgh.-ók palatizáló hatása.
A britek nem hinném, hogy a can't vs. Kant félreértést akarnák ezzel elkerülni, szimplán csak próbálják a Kantot az eredeti német kiejtéshez közelíteni.
@El Vaquero: „nem annyira tipikus” Ezt nem is értem. Az oroszban minden mgh-nak van lágyítós meg nem lágyítós változata. Vagy máshonnan nézve a lágyított msh-k után más mgh betűt kell írni, mint a nem lágyítottak után.
Nem is mondtam, hogy homonima-elkerülésből csinálnák. A brit [a] vs am [ɑ] átvételekben nagyon gyakori megfelelés, akár még az is közrejátszhat benne, hogy az am [ɑ] nem számít hosszúnak, a brit [ɑ] meg igen.
@szigetva: ami a britben hosszú mgh., az az amerikaiban is (pl. diftongusok, és a helyettük álló monoftongusok, [ɔː, ɑː], sokszor az [æː] is), hiába állítja a tradícionális átírás, meg a mainstream/tradícionális szakirodalom az ellenkezőjét. Most nem a fonémikus szembenállásról beszélek, hanem a tényleges, fonetikus kiejtésről. Talán az r előtti [ɔː, ɑː] hangoknál tűnhet úgy, hogy rövidebbek, mert utána a domináns hangzású bunched (nem retroflex) [ɹ] előtt lerövidülhetnek némileg, de alapvetően ezek is hosszabbak, mint a tényleges rövid magánhangzók, talán egy feles nyújtójellel lehetne jelölni, de az ilyen precizitás elvárhatatlan sajnos a fonetikusoknak álcázott mainstream fonológusoktól.
@El Vaquero: Úgy tűnik, az amerikai angolban a mgh hosszúsága nem inherens, hanem a rákövetkező msh-n múlik: zöngétlen obstruens előtt rövid, másutt hosszabb. Ebbe a rendszerbe zavar bele az, hogy a nemrotikus változatokban az [r] pótlónyúlással kiesik, inherens hosszúságot hozva létre.
@szigetva: „Az oroszban minden mgh-nak van lágyítós meg nem lágyítós változata. Vagy máshonnan nézve a lágyított msh-k után más mgh betűt kell írni, mint a nem lágyítottak után.”
Ez mind igaz, de ami Vakerónak szerintem bekavarhatott, hogy speciel az /i/-nek a „nem lágyítós” <ы> változata nem is igazán elöl képzett [ɨ], az <э> pedig mássalhangzó előtt csak jövevény- vagy idegen szavakban fordul elő (és a régebbi átvételeknél még ott sincs, lásd a teniszben е van <теннис>, ahogy a a hotelben is <отель>, dacára annak, hogy a t nem lágyul).(Persze lágy mássalhangzó után tényleg nyugodtan lehet a/u (azaz <я> v. <ю>)
@El Vaquero: Kanthoz képest a mafiához közelebbi (olasz) példa lehetne a pasta, ami britben /ˈpastə/, amcsiban /ˈpɑ(ː)stə/.
@Irgun Baklav: „<э> pedig mássalhangzó előtt” helyett persze után. Előttük bármikor lehet, csak a lágyítás amúgy sem arrafelé hat.
"Az olaszban a hangsúlyos magánhangzót tartalmzó szótagnak nehéznek kell lennie, azaz vagy hosszú a magánhangzója, vagy zárt a szótag."
Na de a hosszúság az éppen a hangsúlyból következik, nem pedig fordítva, ahogy sugallja ez a mondat. Sőt, az olaszban még olyan megkötés sincs, mint a spanyolban, hogy ha a penultima zárt szótag, akkor a hangsúlynak muszáj vagy arra, vagy a szó végére esnie (harmadéles nem lehet egy ilyen szó), ez alól csak néhány helységnév a kivétel (egy részük idegen: Mánchester, Ámsterdam; de van egy spanyol is: Frómista).
Az Osztyapenkó, de rég hallottam... Apám, aki mindig pedáns volt az ilyenekben, direkt Osztapenkónak mondta, és évente legalább egyszer elmagyarázta, hogy miért helytelen a másik:)
@Sultanus Constantinus: „Na de a hosszúság az éppen a hangsúlyból következik” Mindegy mi következik miből, az tény marad, hogy a hangsúlyos szótag nehéz (kivéve ha a szó végén áll, mert ott meg nem lehet a mgh hosszú, persze ha utána msh jön, akkor az nyúlik, és a szótagunk megint nehéz).
@szigetva: Értem én, csak ebben a megfogalmazásban szerintem úgy jön le, mintha a magánhangzó hosszúsága lenne az elsődleges, és nem csak a hangsúlyból következne.
@Sultanus Constantinus: És ha a kettő a szó belsejében együtt jár, akkor honnan tudjuk, melyikből következik melyik?
@El Vaquero: „Egyébként gyanúsnak kellett volna lennie, hogy lágyítás csak elülső nyelvállású (palatális) magánhangzó előtt van, de az „a” nem ilyen.”
Amúgy, ha analógiát keresünk, akkor már csak azért sem kellett volna mindeképpen gyanús legyen, mert
a <Константин> (pl. hu.m.wikipedia.org/wiki/Konsztantyin_Kon...nov_orosz_nagyherceg ) bece-/rövid neve a <Костя> [kosztya] is lágyított (ez az Oszt[y]a[penkó]val analóg is lehetne).
@Irgun Baklav: ilyen orosz beceneveket nem ismerek, úgyhogy a gyanakvásomat nem zavarta volna meg ilyesmi, ha gyanakodtam volna.
@Sultanus Constantinus: szerintem jól írta le. Attól, hogy egy szótag nehéz, nem következik, hogy hangsúlyos, fordítva viszont igaz, ha hangsúlyos egy szótag, akkor nehéznek kell lennie.
@El Vaquero: igaz, csak az elsődleges hangsúlyú szótagra áll, hogy csak nehéz lehet, mert másodlagos és harmadlagos hangsúlynál eőfordulhat, hogy könnyű. Az utóbbira példa a ballet, ami lehet /bæˈleɪ/. Bár erre meg El Phedro azt fogja mondani, hogy a harmadlagos hangsúly nem hangsúly, vagy legalábbis nem fő hangsúly. Másodlagos hangsúlyú könnyű szótagra most nem jut eszembe példa, de az is erre a mintára megy, mikor jellemzően ˌ(C)(C)(C)VˈCV(V) a fennforgás.
@El Vaquero: Legalább 1-2 becenevet biztos ismersz, pl. van egy magyar szinésznő/énekesnő is, akit Tompos Kátya néven futtattak (polg. neve Katalin, de az anyukája orosz), l. <Катя>.
@El Vaquero: Szerintem ebben a cikkben a hangsúly és a szótagsúly viszonya csak az olaszban merült fel…
Az ember ahogy öregszik, egyre több puzzle all össze a fejében: nekem is Osztyapenkó volt az M1-M7 eleje, na de akkor mi van Osztap Benderrel? Vagy ez nem két szomszédos puzzle?
@El Vaquero: "Attól, hogy egy szótag nehéz, nem következik, hogy hangsúlyos"
Hát dehogynem: ha ez a szótag nyílt, a nehézsége csak abból következhet, hogy hangsúlyos. Tehát a megállapításod csak a zárt szótagok esetében állja meg a helyét. De a véghangsúlyos szavakra ez sem igaz, azok nem nehezek. (Különben ez is érdekes, mert az olasz véghangsúlyos szavak hangsúlyos magánhangzója éppen hosszú volt a latinban, pl. libertà < libertāte(m), vö. sp. libertad -- és a spanyolban fonetikailag hosszú is az ilyen magánhangzó; sőt, egyedül a véghangsúlyos szavakban beszélhetünk valódi hosszú magánhangzókról, máshol csak félhosszú vagy rövid lehet.)
„az oroszosabban hangzik (a név közben ukrán” Azért megjegyzem, nehogy valaki félreértse, hogy a két ejtésnek semmi köze az oroszsághoz vagy ukránsághoz. Az ukrán -enko lényegében 'fi', azaz az -ov, M(a)c-, O'-, -escu stb. megfelelője. A név pedig megvan, méghozzá ugyanígy az oroszban is, Osztap Bende Ilf és Petrov hírhedt hőse.
Az megint más kérdés, hogy az Osztap inkább ukrán-délorosz alakja a névnek, az oroszban Evsztáfij, Asztáfij, Evsztáfij, Osztáfij,, Sztahej, Sztahij alakban van meg. A Εὐστάθιοςból származik, eredeti jelentése 'erős, egészséges, kiegyensúlyozott, nyugodt'. (Az eu- nyilván a 'jó', innen a szerző folytathatja... :)
@jan: Mi persze tudtuk, hogy Osztapenkó a helyes kiejtés, de brahiból Osztyapenkónak mondtuk (mint ahogy az idősebbek Sztalinnak mondták Sztálint, ezzel demonstrálva rendszerellenességüket).