Ez volna hát az örökségünk?
Örökségünk mottóval indult kampány. Ennek középpontjában egy dal áll, ami a kivándorolt honfitársainkat kívánja megszólítani. Meg persze ösztönözni őket a magyarságtudat, azon belül pedig a magyar nyelv megtartására. Ez először jól hangzik. De csak hangzik. Hát „nincsen határ ottan, ahol egy nyelvet beszélnek”? És ottan, ahol az ilyen borzalmak születnek?
A nemzetpolitikai államtitkár, Pótápi Árpád János a napokban jelentette be, hogy új kezdeményezés indul a magyarság és a magyar nyelv megtartásáért. A mottó: örökségünk. Ennek megfelelően a projekt „kampánydala” is e nevet viseli. Íme:
Tekintsük el most attól, hogy zeneileg és dalszövegbélileg mennyire „színvonalas” a produkció. Hagyjuk figyelmen kívül – még ha nehéz is – a dalban lévő kínrímeket és az igencsak erőltetett, mesterkélt népiességet. Inkább nézzük meg azt a nyelvészeti szempontból igen széles palettát, amit e zenemű nyelvészeti tévhitek szempontjából kínál. Ráadásul épp a magyar nyelv megtartása érdekében.
Megőrzöm, elkopni és elvenni nem hagyom. Isten engem úgy segéljen!
A nyelvi alapú diszkrimináció már többször előkerült az oldalunkon, és sajnos most ismét szólnunk kell róla néhány gondolatot. Ami még szomorúbb, hogy pont egy olyan dal kapcsán, aminek elméletileg a kultúra- és nyelvmegtartás a célja. De mindenekelőtt nézzük a refrén szövegét:
„Megtanulom, megőrzöm, tanítom tovább adom, a szüleim nyelvét a gyerekeim hangján elkopni nem hagyom // Megtanulom, megőrzöm, tanítom tovább adom, a szüleim nyelvét a gyerekeim hangján elvenni nem hagyom.”
Elsőre még egészen szépnek tűnik a gondolat, igaz? Csak sajnos az a probléma, hogy éppen a magyar iskolarendszer és társadalom az, ami a szüleink nyelvét nemhogy hagyja elkopni: szabályosan, két kézzel, durva csiszolópapírral dörzsöli, méghozzá csontig vagy felniig – ha van a nyelvnek olyan (persze, ha már kopik, akkor csak van). Itt most csak közbevetnénk, hogy a nyelv egyébként nem kopik és nem is romlik – ezek tévhitek. A nyelvek változnak, ami egy természetes jelenség, klasszikus példával élve: nem beszélünk úgy, mint a Halotti Beszéd idején, de még csak úgy sem, mint száz évvel korábban. Egyes kifejezések átalakulnak, míg másikok eltűnnek, helyükbe újak lépnek, ami teljesen természetes.
(Forrás: Christopher Ziemnowicz / Public Domain / Wikimedia Commons)
Visszatérve az előző állításhoz, hogy a magyar iskolarendszer és társadalom, kiváltképp a tanárok egy része az, aki elveszi és lecsiszolja a szüleink nyelvét, méghozzá a gyerekeink hangján. Hogy miről van itt szó? Amikor a gyerekek az iskolába kerülnek, először nyilvánulnak meg formális beszédhelyzetekben, illetve új regiszterekkel, szókészleti elemekkel ismerkednek meg. Mindez sok gyereknek könnyed feladat, élvezetes tapasztalatszerzés, azonban nem kevés tanuló számára borzalmas erőfeszítés.
Otthonról hozunk rengeteg kulturális ismeretet, tapasztalatot, valamint egy bizonyos nyelvhasználati módot, nyelvváltozatot is. A probléma ott kezdődik, amikor az iskolai és az otthoni nyelvhasználat eltér. A gyerek először azzal szembesül, hogy az új közösségben másképp beszélnek, mint ő és a szülei. Igaz lehet ez a diáktársakra, de az elsajátítandó tudásanyag közvetítőjére, a tanárra is. Így a nem köznyelvet beszélő gyermek máris hátrányból indul, hiszen egy teljesen új nyelvváltozatot kell megtanulnia az új ismeretek mellé. Másrészről a diák próbálja megérteni az eltéréseket, de sok esetben segítő tanár helyett folyamatosan azzal szembesítik, hogy a beszédével valami nincs rendben. Kijavítják, félbeszakítják vagy rosszabb esetben kinevetik, megalázzák. Ez hívjuk nyelvi alapú diszkriminációnak vagy másképpen lingvicizmusnak.
„Háttal nem kezdünk mondatot.” „A magyarban nincs olyan, hogy deviszont.” „Nem-e? Nem-e lehetne, hogy magyarul mond?” Ezek mind-mind ennek a jelenségnek a megvalósulási formái. Valójában nem történik más, mint a nyelvhasználó által otthon tanult, helyes nyelvi formák megbélyegzése a tanár (vagy más személy) saját nyelvváltozatának szemszögéből. Így a tanár egyik legfontosabb feladatát, a tanulók személyiségének fejlesztését nem teljesíti. Ez a fajta megbélyegzés ugyanis az otthonról hozott alapnyelv leértékeléséhez, valamint nyelvi bizonytalansághoz vezet.
(Forrás: photos1.blogger.com)
Ha magyar vagyok, mindent magyarul csinálok?
A másik rögtön szembetűnő jelenség a dal meghallgatása után, hogy az énekes gyakorlatilag mindent magyarul csinál. Mindegy, hogy egy érzelemről vagy egy cselekvésről van szó, és nekünk is ezt üzeni:
„Én magyarul érzek, magyarul félek, magyarul kérdek, magyarul érted, magyarul sírok, magyarul mondom, magyarul írok, magyarul mosolygok, magyarul küzdök, magyarul tűrök, magyarul dobbanok...és magyarul álmodom.”
Ha megfigyeljük, akkor ezeknek a dolgoknak több mint a fele olyan, amit nem lehet „magyarul” csinálni. Hiszen ezek érzelmek, az ég szerelmére! Az alapérzelmek – mint például az öröm vagy a félelem – és azok kifejeződése univerzális. A félelem ugyanúgy ül ki egy magyar családanya arcára, mint egy iszlám terroristáéra. És ha már univerzalitásról van szó, ne feledkezzünk meg a Saphir-Whorf hipotézisről, illetve az azzal összefüggő nyelvi relativizmus elméletéről sem, amiről már írtunk korábban.
Ha valakit a nyelvi ideológiák érdekelnek, annak nyilván szembetűnik, hogy ez a rövid szövegrész egy csodálatos példa a nyelvi nacionalizmusra. Ennek hívei a nyelvre mint a nemzeti azonosságtudat egyik legfőbb kiterjesztésére, megvalósulási formájára tekintenek. Ez tulajdonképpen az egész kezdeményezés alappillére, és az idézett szövegrész is ezen alapszik. Hiszen, ugye, mindent magyarul csinálunk.
Összegezve, e dalnak akkor lenne igazán értelme, ha a határon túli magyarokhoz, például a felvidékiekhez, kárpátaljaikhoz, vajdaságiakhoz szólna – de úgy, hogy a nyelvcsere iszonyatos problémáját megpróbálná kicsit is megérteni. Akkor lenne értelme, ha azoknak, akiket tényleg fenyeget az a veszély, hogy elveszítik nyelvüket, valóban hiteles üzenetet tolmácsolhatna. De ez a zene nem hiteles, mivel rettentően felületes: „gyönyörűen beszéltek, öröm hallani a hangtok”? Talán, ha nem olyan nyelvi formákat erőltettek volna bele a dalba (mindezt ráadásul köznyelvet beszélők előadásában), amelyek csupán „nyelvjárási” látszatot keltenek, akkor talán a hitelesség sem sérül annyira.
Ha a kampányra fordított összegekből ténylegesen nehéz (nyelvi) helyzetben lévő, határon túli magyar közösségek szervezeteit támogatnák, vagy legalább őszintébb megértést sugároznának, a kezdeményezésnek talán még értelme is lenne.
A szerző..
eredetileg a MINDENKI MÁSKÉPP EGYFORMA blogba írta meg fenti gondolatait, majd – jó döntés! – megírta nekünk, a nyestre is. Tessék böngészni a blogot is!Felhasznált irodalom
Kontra Miklós (2005): Mi a lingvicizmus és mit lehet ellene tenni?
Lanstyák István 2009: Nyelvi ideológiák és filozófiák, Fórum Társadalomtudományi Szemle 11/1, 27–44.
Sándor Klára (2001): Nyelvművelés és ideológia. In: Uő. (2001, szerk.): Nyelv, nyelvi jogok, oktatás. JGYF, Szeged. 153–216.
Ez valami hivatalos dalszöveg, ami a szövegben szerepel? Én ugyanis a refrént úgy értem, hogy "a szüleim nyelvét, a gyerekeim hangját elvenni nem hagyom."
Nem mintha ennek lenne értelme vagy kevésbé lenne tőle bántóan rossz a dal, de kicsit mást jelentene.
Ez a dal valami borzalom, ettől az a kevés magyar is kiszalad az országból, aki még otthon maradt.
Nekem egyébként rettenetes honvágyam van, hiányzik a … hát, őő …, franc, egy se jut eszembe. Meg sajnálom Vikit, hogy sír értem, nem tudja emberhiány miatt a phógári demokrácilyátot építeni, mert hiába dübörögteti nekem kőkeményen a gazdaságot, rettenetesen hálátlanul cserben hagytam szegénykét.
@nadivereb: A klip "hivatalos", és a rajta lévő felirat is, úgyhogy ez van.
(Én pl. a "magyarul érted"-et akartam "magyarul értek"-nek hallani, de kénytelen voltam megadni magam a feliratnak. És amúgy tényleg d-t mond.)
Apropó "mond": a cikkben javítandó:
„Nem-e lehetne, hogy magyarul mond_d_?”
(és esetleg nem lehetne-e a „lehetne” után is egy -e?... ;-)
@bm: áh. A feliratot nem kapcsoltam be, amikor megnéztem. Most meg már nem fogok megint rákattintani, úgyhogy elhiszem.
Csalódott vagyok, hogy a cikk szerzője (aki nyilvánvalóan igyekezett alapos munkát végezni) nem nézett egy kicsit alaposabban utána a mozgalomnak.
Így fogalmaz: "e dalnak akkor lenne igazán értelme, ha a határon túli magyarokhoz, például a felvidékiekhez, kárpátaljaikhoz, vajdaságiakhoz szólna."
Azért azt érdemes tudni, hogy 2013-ban Paks-Cseresznyéspusztán, a határon túli magyar középiskolások táborában született a dal (tehát nem megrendelésre), pontosan azért, mert azoknak / azokról szól, akiket " tényleg fenyeget az a veszély, hogy elveszítik nyelvüket."
2015-ben klip készült az Örökségünkhöz (paksi kezdeményezésre), amelyet Paks mellett három testvérvárosban: a kárpátaljai Visken, az erdélyi Kézdivásárhelyen és a felvidéki Galántán forgattak. A dal refrénjét viski, kézdivásárhelyi és galántai gyerekek éneklik, összesen mintegy háromszázan. (oroksegunk.net)
Közülük sokan vendégeskedtek ősszel Pakson, és egy egész város hallgatta meghatottan a dalt az ő előadásukban.
Úgy vélem, hogy nem is kell ezt magyarázni, érdemesebb a szándékot (a magyarság megtartására irányuló szándékot) nézni, mert ez a dal szeretettel készült.