Elhunyt Benkő Loránd Széchenyi-díjas nyelvészprofesszor
Életének 90. évében hétfőn elhunyt Benkő Loránd Széchenyi-díjas nyelvészprofesszor, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja.
„Személyében a magyar nyelvtudomány kiemelkedő alakja távozott az élők sorából. (…) Imponálóan gazdag és szerteágazó tudományos munkássága hat és fél évtizedet ível át. Művek hosszú sorában fogta vallatóra a magyar nyelvet. Alapvető nyelvészeti munkák szerzője, kezdeményezője és irányítója" – hangsúlyozza a Magyar Tudományos Akadémia nekrológja.
Fő kutatási területei a magyar nyelvtörténet, névtan, dialektológia és a tudománytörténet voltak.
„Tudományos közéleti szerepvállalása is példamutató volt. Tanítványok hosszú sorát nevelte tudományos gondolkodásra és az anyanyelv szeretetére, a munka tiszteletére, sokakat indított el a tudományos pályán. Elhunytával a magyar tudományosságot, az Akadémiát és az ELTE-t súlyos veszteség érte" – emeli ki az MTA közleménye.
Az akadémikus temetéséről később intézkednek.
Benkő Loránd 1946-tól tanított az ELTE-n – 1953-ban az egyetem docense, 1959-től pedig tanszékvezető egyetemi tanára volt, s 1994-es nyugdíjaztatásáig vezette a nyelvtudományi tanszéket. 1967-74 között az ELTE rektorhelyettese volt. 1995-től professor emeritus.
1995-2000 között a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) elnöke.
1952-től a nyelvtudomány kandidátusa, 1960-tól doktora. 1965-től az MTA levelező, 1976-tól pedig annak rendes tagja.
A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetében évekig vezette a magyar nyelvtörténeti és dialektológiai osztályt. Elnöke volt a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak és tagja számos nyelvészeti bizottságnak. Felelős szerkesztője volt a Magyar Nyelv című folyóiratnak és szerkesztőbizottsági tagja a Pedagógiai Szemlének.
Főbb művei: A Nyárádmente földrajzi nevei (1947), Magyar nyelvjárási bibliográfia (Lőrincze Lajossal, 1950), Magyar nyelvjárástörténet (1957), A magyar irodalmi írásbeliség a felvilágosodás korának első szakaszában (1960), Az Árpád-kor magyar nyelvű szövegemlékei (1980), Kazinczy Ferenc és kora a magyar nyelvtudomány történetében (1982), A történeti nyelvtudomány alapjai (1988), Név és történelem (1998), Nemzet és anyanyelve (2000), Az ómagyar nyelv tanúságtétele (2002), Beszélnek a múlt nevei (2003), Nyelv és tudomány – anyanyelv és nyelvtudomány I-III. (2003), A Szovárd-kérdés. Fejezetek egy ómagyar nemzetség történetéből (2010), Magyar nyelvtudósok a XX. században (2010).
1996-ban Széchenyi-díjjal tüntették ki a magyar nyelvtudomány terén kifejtett közel fél évszázados munkásságért. 2000-ben Lőrincze Lajos-díjat, 2001-ben a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány fődíját, 2006-ban Prima-díjat kapott.
Nagyon sajnálom, 1-2 óráján ültem csak, de azokat nagyon élveztem, ahogy a könyveit, cikkeit is, különösen az Anonymusszal kapcsolatos fejtegetéseit.
Hogy Benkőnek, a háború előtti igazi nagyokkal még szerves kapcsolatban lévő utolsó nagyformátumú nyelvtörténésznek az elvesztése mit jelent, már rég láthatjuk, hiszen Benkő igazán jelentős munkái a 80-as évekig születtek, és senki sem írt hasonló szintűeket azóta se. De a legborzasztóbb, hogy a Benkőt követő tudományszervezők, vezetők már a nyomába se érnek (pedig a háború utániak se voltak már Gomboczékkal egy lapon emlegethetők). Elég csak a új egyetemi nyelvtörténet tankönyvet a Bárczibunkó mellé tenni, és sírhatnékunk támad látva a színvonal ilyen meredek zuhanását...