Hogyan lehet bemutatni a világ történelmét öt szóban? Hogyan lehet bemutatni öt szóban, ha mind az öt szó “tepsi”? A válasz az etimológia téren és időn át.

Ha valaki gyakran beszélget a magyar gasztronómiáról, és közben sokat utazik, akkor könnyen találkozhat a tepsi szavunk tájnyelvi változataival, ami pl. a csángóknál “tepszi” formában van jelen. Felmerül a kérdés, hogy vajon mi vesz rá arra valakit arra, hogy a tepsit tepszinek mondja? Vagy fordítva. Nem tudjuk, de az világosan látszik, hogy a történelem során mintha rendszeresen visszatérő perverz játéka lenne ez az egymással érintkező nyelveknek (lásd héber-arab s-sz megfelelés).

 

Most nem is annyira az érdekel bennünket, hogy miért változik meg egy hang, hanem inkább az, hogy honnan jön ez a szó. Időben visszafelé haladva eredünk a nyomába.

A Magyar nyelv történeti-etimológiai szótára (Tesz) szerint a szó legkorábbi változatai a nyelvjárásokban is megőrződött tepszia, tepszi lehettek, amit a magyarok nem ám a nyereg alól vettek ki, hanem a közvetve és közvetlenül az oszmán törökből vették át. Nincs min csodálkozni, hisz egy tepsi a nyereg alatt amúgy is kényelmetlen lett volna.

Ehelyett a törökök miközben mintegy mellékesen bevették egy-két várunkat, tálcán tepsin kínálták nekünk az eleinte bizalmatlanul csak fekete levesnek vélt, ám mára már nélkülözhetetlenné vált kincset, a kávét.

 

“Rüstü kapucsi, tüstént a kaput!”

 

A törökök nem rögtön Budát vették be, hanem egy hosszabb-rövidebb időt ellébecoltak a balkánon is, így adódhatott, hogy a szerbek és horvátok is átvették a tálcát tepsit, ez lehet a felelős azért, hogy elvetemültek néhol még tepsziának is szokták mondani ezt az egyszerű edényformát. Most már tudjuk, hogy mi honnan vettük, és sok etimológiai szótár ennyivel már be is szokta érni, de a történetnek itt még nincs vége, mert a világtörténelmet még alig érintettük. Különben meg nem is az egész világtörténelemről van szó, hanem csak arról a részéről, ami a tepsi szóban tükröződik.

Talán már nyilvánvaló, hogy az első szó a magyar tepsi, a második szó a török tepsi, és így tovább. Ám ez már csak látszatra tepsi, valójában tepszinek kell ejteni. Ez a szó pedig egy majd’ ezer éves török szótárból derült ki, a Díwán lughát at-Türk-ből (A Türk nyelvek gyűjteménye), amit már 1070 körül volt szíves papírra vetni egy Kasgári Mahmúd nevű bagdadi ujgúr nyelvész, akinek minden bizonnyal sejtelme sem volt arról, mekkora szívességet tesz nekünk, a tepsi szó eredetét kutató magyaroknak ezzel.

 

“Bagdadi újgúr nyelvész” - ez valami új szakszó a skizofréniára?

 

Csakhogy a törökök sem a jurtájuk kevésbé takarított, árnyékos szegletéből kaparták ki a tepsi szavukat, hanem ők is csak átvették valahonnan...

A X. században az Oghuz türkök (hazai képviselői az úzok) qynyq ágába tartozó szeldzsukok az iszlám birodalom peremvidékén tengődtek, majd egyre élénkebb kapcsolatba kerültek a muszlimokkal, végül a meglepő módon Szeldzsuk néven futó vezérük 985 körül felvette az Iszlám vallást, és elindított egy olyan lavinát, aminek a Szeldzsuk dinasztia, Szeldzsuk birodalom, és az iszlám vallás és kultúra türk népeken belüli futótűzként való elterjedése lett az eredménye. A birodalom partjait fénykorában nem három, hanem 6-7 tenger mosta, és felölelt majdnem minden területet, amit gyakran selyem útnak szoktak nevezni a történészek. Miért érdekes ez? Mert a szeldzsukok nagy becsben tartották az arab és perzsa kultúrát, és a perzsa birodalommal csak azért nem ápoltak jó kapcsolatokat, mert inkább bekebelezték jobbára az egészet úgy ahogy volt, és így ők maguk voltak egyben az is, amit korábban perzsa birodalomnak ismertek. Viszont a perzsa kultúra az továbbra is modellként szolgált szinte minden cselekedetük számára, és a lehető legnagyobb mértékben adoptáltak belőle mindent, pl. az uralmi rendszert annak intézményeivel együtt, és átvettek minden olyan dolgot, amit csak hasznosnak találtak, beleértve központi témánkat is, a tepsit, ezzel akaratlanul is utat engedve e nagyszerű edény kelet európai terjeszkedésének.

 

Harmadik utas, a tepsi

 

A Tesz ezzel nem annyira ért egyet, de attól még lehet, hogy így történt. És miért hagynánk ki a perzsákat a buliból, mikor nekik is megvan a saját verziójuk a tepsire.

 

642-től a perzsa területek, kb. a mai Irán, a kalifátus része lett, a perzsák pedig lassan áttértek az iszlám hitre. A térségben már Nagy Sándor idejében is élénk kereskedelmet folytattak, ahogy jóval előtte is. Mivel már úgyis nagy tradíciója volt, az Omajjádok idején se álltak le, továbbra is hozták-vitték a tepsit. Ahol pedig a tepsi megfordult, ott rögtön nagy népszerűségre tett szert, így került be a tepszi szó a görögbe (ταψί), albánba is, de így vagy úgy eljutott a makedónokhoz, bolgárokhoz (тепсия) és románokhoz is. Az arabok bár nem kifejezetten voltak kíváncsiak a perzsa nyelvre, mégsem kerülte ki őket a tepsi, így Irakban ma is népszerű étel a tepsis padlizsán (تبسي باذنجان - tebszí bádzindzsán).

 

Mindegy, hogy a türkök, vagy a perzsák hozták a tepsit, a lényeg, hogy nem ők találták ki, hanem a nagy seftelés során jutottak hozzá, mégpedig a kínaiaktól. 601-ben kínában kiadták az első rímszótárat, a Qieyunt (~csiejün). Ezt még sok másik kiadás is követte, mert a kínaiak szerették ha a nagy költők verseit helyesen ejtik ki. A rímszótár lényege, hogy a szavakat, vagyis a kínai karaktereket nem szerkezeti felépítésük szerint, hanem kiejtésük szerint csoportosította. Ha ma pinyin, azaz latin betűs kínai szövegbevitelt használunk a számítógépen, hasonló elv dolgozik a háttérben. Egyszerűen csak túl nagy lenne a billentyűzet, ha minden kínai karakternek külön gombot adnának. A Qieyun és a rímszótárak igen hasznosak tudnak lenni, ha elkap bennünket a hév, hogy megtudjuk hogyan hangozhatott a kínai nyelv a középkorban. Az ókínai vagy Közép-kínai nyelv kiejtése nagyszerűen megőrződött azáltal, hogy a szavakat aszerint rendezték, hogy hogyan hangzanak. Innen tudjuk, hogy a tepsit abban az időben deptsi-nek (~depcö) ejtették.

Ám ha legközelebb egy kínai áruház egyik kevésbé szerencsés alkalmazottja előtt szeretnénk fitogtatni frissen szerzett tudásunkat, valószínűleg nehéz pillanatok elébe nézünk, míg rá nem jövünk, hogy kiszemelt áldozatunk nem igazán járatos az ókínai nyelv mai magyarok által történő kiejtésében. Semmi baj! Egy kínai mondás szerint a leghosszabb út is egyetlen lépéssel kezdődik.

Végtelen sajnálatunkra a mai standard kínai, a mandarin nem annyira szereti a zárt szótagokat, ezért a dep(tsi) se maradt dep benne. Ehelyett ma inkább azt mondják, hogy dié, ami kb. úgy hangzik, mintha azt kérdeznénk valakitől, hogy “ez az elveszett rímszótár a tied?” Szóval ma már inkább azt mondják, hogy diézi (a zi-t viszont nagyjából ugyanúgy cö-nek mondják). Ezzel már nagyobb eséllyel próbálkozhatunk akár kínai cserediákoknál is. Bár meg kell mondjam, ez már nem is tepsit jelent náluk, hanem egyszerűen csak kis tányért.

De hogy lett a kistányérból tepsi? Előszöris nem volt mindig kistányér.

碟子 

A kínai írás kiválósága, hogy nem (feltétlenül) kell hozzá tudni kínaiul, hogy megértsük (valamennyire), ugyanis kis képekben lerajzoltak minden információt, ami az értelmezéséhez szükséges. Jelen esetben első ránézésre is elkülöníthető a két szó, a dep és a tsi.

Az első a bonyolultabb, a második mellette egy kis pólyás baba. Szó szerint. Bár a feje mára elég szögletes lett, de biztos csak azért, hogy jobban illeszkedjen a monitorhoz.

A tsi valóban azt jelenti baba, gyerek, ahogy mutatja a feje, két keze, és két egy lába, mivel be van pólyázva.

A dep viszont több másik jelből áll, amik az értelmet (és a kiejtést is) sugallják: 石 ami egy sziklaszirt (fent) kis négyszög alakú darabja (lent). egy furcsa jel 世 (jobb fent), ami valójában III (3) áthúzva: III, ami azt jelenti, hogy harminc, átvitt értelemben egy egész korszak, kor, élet, generáció, és alatta egy fa: 木, ami úgy néz ki, mint egy ritkás ciprus. A fa [új] generációja a levél. Így a kettő együtt azt jelenti, hogy levél. Ez itt a kiejtésre utal, de egyúttal hűen tükrözi a jelentést is: levél alakú kő - tál, tányér. Abból is a kisebbik.

Talán mondanunk sem kell, hogy a kínaiak nagy mesterei voltak az agyagnak, így remek edényeket égettek belőle. Később persze fémből is le lehetett gyártani őket, ami tartós és szebb lett. Nem véletlen, hogy a tálca neve az arabban ma is szó szerint azt jelenti, hogy “kínai” (színijja, vö. tk sini). A perzsák szerint viszont az arabok tebszinek vagy tabaszinek is hívták azt a tálcát, amit tálalásra, kávé felszolgálására használtak. Ez pedig már pont az, amit a türkök és főleg az oszmán törökök egész Kelet-Európában elterjesztettek.

 

Megy a tepsi vándorútra

 

A tepsi útja nyilvánvalóan ezzel nem ért véget, hiszen ha így lenne, akkor mi is inkább tálca értelemben használnánk, és nem a kifejezetten sütésre használt edény neve lenne (sem a “tepsiszájú” emberek jelzője). A közeljövőben, amikor nagy és befolyásos kultúra leszünk (nem illik hangosan röhögni!), nyilván mi is sok más nyelvnek továbbadjuk majd, megteremtve annak lehetőségét, hogy bennük új életre keljen ez a sokat látott, fáradhatatlan vándorszó.

 

Referencia:

http://www.vajehyab.com/dehkhoda/%D8%AA%D8%A8%D8%B3%DB%8C

http://zhongwen.com/

http://zh.wikipedia.org/wiki/%E7%A2%9F%E5%AD%90

http://www.eastling.org/tdfweb/midage.aspx

http://en.wikipedia.org/wiki/Middle_Chinese_language

http://en.wiktionary.org/wiki/tepsi

http://www.nisanyansozluk.com/?k=tepsia

http://www.szokincshalo.hu/szotar/?

Tesz, Zaicz féle Etimológiai szótár, meg ilyenek.